PORTRÉBESZÉLGETÉS
Az én coaching sztorim
A multis vezetői karriertől a coach hivatásig vezető útról, önismeretről, jövőképről.
Interjú Majchrics Csabával.
Csaba: Hogyan indultál el a coaching piacon? Mi volt az első stratégiád?
Miklós: Őszintén szólva, azt hittem, hogy sokkal egyszerűbb lesz. Több mint tíz év vezetői tapasztalattal, húsz év multinacionális háttérrel vágtam bele, és készítettem egy profi, prémium hatású weboldalt. Úgy gondoltam, hogy ettől kezdve csak jönni fognak az ügyfelek. Arra is gondoltam, hogy annyian fognak jelentkezni, hogy talán nem is fogom bírni a tempót. A valóság azonban teljesen más volt: hónapok teltek el az első pro bono ügyfélig, és még több hónap, mire fizetős ügyfelem lett.
Az igazi kihívás az volt, hogy ki merjem mondani azt az összeget, amennyiért már szívesen dolgozom. Ez önmagában egy komoly önismereti feladat. Akkoriban sokan mondták, hogy három–öt év kell, mire a coachingból meg lehet élni. Én ezt nem akartam elhinni. Úgy gondoltam, hogy bármibe fogok, abban gyorsan sikeres leszek. Aztán rá kellett jönnöm, hogy a siker sokkal árnyaltabb.
Csaba: Mit jelentett számodra a siker az elején, és hogyan változott ez mára?
Miklós: A siker számomra mindig mérföldkövek sorozata volt. Az első ügyfél, az első fizetős ügyfél, az első team coaching, az első magasabb díjazású folyamat, az első ajánlat cégnek, az első ajánlás, amikor már nem nekem kellett keresnem az ügyfelet, hanem valaki más ajánlott – mind külön siker volt. Nagyon emlékezetes mérföldkő volt az első angol nyelvű ügyfél is.
Ha pénzben nézem, a coaching nem érhet fel a multinacionális fizetéssel. Abból a szempontból inkább hobbinak tűnik. De valójában minden apró előrelépés siker, amit meg kell ünnepelni, mert ezek visznek előre.
Csaba: Nem bántad meg, hogy belevágtál?
Miklós: Nem, egyáltalán nem. Ha megbántam volna, ma nem tartanék itt. Az én helyzetem különleges, mert a feleségem kapott egy expat állást Katarban, és emiatt karriert váltottam. Ezt karrier-tranzíciónak nevezem. Már korábban is képeztem magam coachnak, de inkább belső lázadásként éltem meg. Éreztem, hogy előbb-utóbb lezárom a multis karriert. Többször is kiégtem, bár ezt csak később ismertem fel. Amikor beiratkoztam a képzésre, rengeteg önismereti felismerés ért. Az elején még úgy gondoltam, hogy szépen párhuzamosan fut majd a két út – a multis munka és a coaching –, és majd eldől, hogyan alakul. Aztán amikor kiderült, hogy Katarba költözünk, úgy éreztem, mint a Mandalóriban: „this is the way”. Akkor vált világossá, hogy ez az én utam.
Csaba: Hogyan igyekeztél megkülönböztetni magad a piacon?
Miklós: Először a weboldallal próbáltam. De hamar rájöttem, hogy Magyarországon annyi coach van, hogy „ha eldobok egy követ bármilyen irányba, biztos eltalálok egyet”. Ezért valami pluszra volt szükség. Így jött az ACC minősítés. A METU-s képzés jó elméleti alapot adott, de a gyakorlatban kevésnek éreztem magam. Leültem egy ügyféllel, és intuitívan vezettem a beszélgetést, de hiányzott a keret.
Az ACC segített, hogy legyen egy váz, amire ráépíthetem a saját stílusomat. Ez adott biztonságot, és így már nemcsak beszélgetés volt, hanem valódi coaching.
Csaba: Volt valamilyen stratégiád a piacra lépéshez?
Miklós: Az elején az volt a stratégiám, hogy majd a weboldal és a Facebook-oldal mindent megold. Úgy gondoltam, elég, ha prémiumra lövök: menedzserekre, vezetőkre, és a hátterem, a szakmai tudásom automatikusan visz majd előre. Elkezdtem posztokat írni a Facebookra. Keresgéltem a hangomat, próbáltam frappánsnak, érdekesnek, viccesnek lenni. A weboldalra is sok pozitív visszajelzést kaptam – azt mondták, szép, igényes. Csakhogy ez nem hozott ügyfeleket.
Amikor szembesülsz azzal, hogy nem csörög a telefon, elindul benned a belső monológ: mit kéne még tenni? Több jelenlét? LinkedIn? Valóban, a LinkedIn jó ötlet volt, és hozott is új kapcsolódásokat. Volt, hogy elmentem coachhoz, hogy meg merjem lépni a következő lépéseket. Átalakítottam a weboldalt, próbáltam kreatívabbá tenni. Így született meg a Business Coach FM név is. Frappánsnak tűnt, hiszen benne volt a nevem kezdőbetűje és a „frequency modulation” utalás. Azt gondoltam, hogy ettől majd repülni fognak a dolgok.
De a végére mindig ugyanoda jutottam: semmi más nem számít igazán, csak a kapcsolódás. Akár online, akár fizikailag, abból lesz munka, ha leülök valakivel, beszélgetünk, és jön a szikra. Minden beszélgetésből kijön valami.
Csaba: Amikor megváltoztattad a pozicionálásodat, milyen gyorsan láttad, hogy erre jól reagálnak az ügyfelek?
Miklós: Férfiasan bevallom, hogy a mai napig nincs meg a pontos recept. Volt időszak, amikor iszonyatos energiát tettem bele: posztokat gyártottam, jelen voltam mindenhol, kerestem az ügyfeleket, saleseltem. És semmi. Máskor pedig elengedtem az egészet, rábíztam a sorsra vagy a csillagokra – és egyszer csak elkezdtek jönni az ügyfelek. Ez számomra a legnagyobb rejtély.
Csaba: Mit gondolsz, mi állhat ennek a hátterében?
Miklós: Nagyon sok szerencse és nagyon sok kapcsolódás kell hozzá. Az elején például próbáltam ismerősöket megkeresni azzal, hogy „figyelj, gyere, megcoachollak”. Ezzel viszont inkább veszítettem, volt, aki eltávolodott emiatt. Amikor viszont csak kíváncsi voltam rájuk, beszélgettem velük mindenféle hátsó szándék nélkül, abból sokkal több minden indult el. Az ügyfélszerzés tehát nem erőltethető: ha görcsösen kapaszkodsz, nem működik, ha elengeded, sokkal inkább.
Csaba: Hogy alakult ki az, hogy téged a piac „apa /férfi coachként” kezdett azonosítani?
Miklós: Ez érdekes fordulat volt. Sokáig toltam magamtól ezt a szerepet, mindig a „business” oldalról akartam közelíteni. Aztán tavaly felkértek egy kerekasztal beszélgetésre a Magyar Zene Házába a Mental Liget Fesztivál keretében, ahol nem mint ex-menedzsert vagy karrierváltót hívtak, hanem kifejezetten azt kérték, hogy mutassam meg: lehet így is élni, gondoskodó férfiként, apaként és coachként. Az embereket érdekelni kezdte, hogyan lettem "csak coach", miért hagytam ott a multis karriert, milyen érzés „csak apának” lenni, és milyen Magyarországon úgy élni, hogy nem én vagyok a pénzkereső. Innen ragadt rám a „Katarban élő új apa coach” címke.
Csaba: Mit jelentett neked a Katarba költözés ebből a szempontból?
Miklós: Óriási fordulat volt. Magyarországon mindig vezetőként, kenyérkeresőként éltem. Katarban viszont a feleségem karrierje került előtérbe, én pedig „új szerepet” kaptam. Ez eleinte furcsa volt, mert a hazai társadalmi elvárás az, hogy a férfi építi a karriert. Nekem viszont meg kellett tanulnom, hogy apaként, férjként, coachként találjam meg a helyemet. Ez először kihívás volt, aztán rájöttem, hogy hatalmas erőforrás: így lettem „gondoskodó maszkulinitás vagy új férfi coach”.
Csaba: Ez erősen kapcsolódik ahhoz, amit a szakdolgozatodban írtál, igaz?
Miklós: Így van. A szakdolgozatom címe az lett, hogy „A gondoskodó maszkulinitás támogatása a coachingban”. Nem gondoltam volna, hogy ennyire beletenyereltem anno egy felfedezetlen témába. Ez új irányt adott az egész pályámnak és segített a specializációban. Ráadásul a saját életem is úgy alakult, hogy valóban ezt éltem meg, hogy én vagyok többet a gyerekekkel, sokat vagyok egyedül otthon, és nem én építem a karriert. Tulajdonképpen bevonzottam azt, amiről írtam. Ez viszont a mai napig számos belső küzdelemmel jár. Nem tudom azt mondani, hogy ez egy egyszerű út és a legjobb választás. Nagyon sok önismereti fejlesztést igényel, hogy ezzel azonosuljak. "A sérülékenységem az erőforrásom."
Csaba: Segítette a szakmai hitelességet, hogy publikáltál is erről?
Miklós: Igen. Amikor a Coaching Szemlében megjelent a szakdolgozatom kivonata névvel, az szakmai lábat adott a történethez. Így lett láthatóbb a gondoskodó maszkulinitás, nemcsak a saját életemen keresztül, hanem szakmai közegben is.
Csaba: Volt olyan, hogy tudatosan kerestél mentorokat, például az ICF-en keresztül?
Miklós: Nem voltam ennyire tudatos. Inkább spontán alakult. Volt olyan coach, aki tanított a képzésen. Láttam, hogy sokkal többet dolgozik külföldön, mint Magyarországon, és amikor egyszer lájkolta valamelyik posztomat, ráírtam. Elmondtam neki, hogy szükségem lenne coachingra, és elindult egy folyamat. Rengeteget tanultam belőle – nemcsak magamról, hanem arról is, hogyan lehet a coachingot magasabb szinten csinálni.
Csaba: Ezek szerint hiszel abban, hogy egy coachnak is szüksége van coachra?
Miklós: Abszolút. Akkor vagy hiteles coach, ha téged is coacholnak. Ez befektetés, de elengedhetetlen. Ha profikkal beszélgetsz, abból szívod be a tudást. Sok vakfoltomra csak így jöttem rá. A folyamat végén gyakran kaptam visszajelzést arra, hogy mit csinálok jól, mit lehetne másképp. Ezekből nagyon sokat építkeztem.
Csaba: Hogyan élted meg az önismereti utat, amin végigmész?
Miklós: Folyamatos tanulásnak érzem. Ha azt nézem, hogy hova szeretnék eljutni, még nagyon messze vagyok. De már az is siker, hogy most itt ülünk, és felkértél erre az interjúra a szakdolgozatod kapcsán. Minden apró állomás siker: az első ügyfél, az első ajánlás, egy jó poszt, amihez kapcsolódnak az emberek. Az önismereti fejlődésben az a legfontosabb, hogy minden pillanatot sikernek éljek meg.
Csaba: És a nemzetközi piac? Mennyire volt könnyű belépni oda?
Miklós: Őszintén? Nem könnyű. Azt hittem, hogy a folyékony angol nyelvtudás és az ACC-minősítés elég lesz. Beregisztráltam különböző platformokra, de hamar kiderült, hogy ott már sokszor a PCC az alap. Az egész piacon nagyon sok a versenyző, nagya a "zaj", mert mindenki hasonlóan, bemutatkozással, idézetekkel vagy frappáns ajánlatokkal próbálkozik. És itt is ugyanaz működik: kapcsolódni kell. Egy szimpatikus találkozás, egy online beszélgetés sokkal többet ér, mint bármilyen marketinganyag.
Csaba: Hogyan változott a branded ebben az időszakban?
Miklós: Sokszor újra kellett gondolnom. A Business Coach FM ötletes volt, de végül a saját nevem is erőssé vált. Azt mondják: „Fiáth Miklós, coach” és nem "Business Coach FM". Ez így van rendben, mert talán személyesebb, hitelesebb. És közben jött a "Karriertudatosság" is, ami megint egy új irányt hozott. A piac sokszor jobban meghatározza, merre menjek, mint az én terveim.
Csaba: Hogyan képzeled el a jövődet coachként?
Miklós: Több önismereti gyakorlatban is sikerült kialakítanom magamnak egy jövőképet. Láttam magam hetven fölött is, ahogy még mindig coachként dolgozom. Van olyan képem is, hogy egy laptoppal ülök egy stégen a nádasban, és egyszerűen csak coacholok. Akkor éreztem rá igazán, hogy bármi történik, én ezt fogom csinálni. Nem feltétlenül gazdagon, hanem boldogan. Van olyan képem is, ahol trénerként emberek előtt állok, mesélek és tanítok. Ezek a képek vittek előre.
Persze volt konkrétabb célom is: például azt tűztem ki célul, hogy másfél év alatt annyit keresek coachként, mint az utolsó munkahelyemen. Ez egy SMART-cél volt, de pont a coaching folyamataiban tanultam meg, hogy az ilyen merev célok sokszor csalódáshoz vezetnek. Az "R" rész, azaz "realitás", ha nem valós, és elérhető, az egész csak frusztrál és elveszi a kedved. Én ezért inkább jövőképben gondolkodom: nem számokban és fix határidőkben, hanem puhábban, érzésekben és irányokban.
Csaba: És mi a helyzet a megtérüléssel? Ennyi tanulás és befektetés után mikor jön vissza mindez?
Miklós: Ez nagyon nehéz kérdés. Iszonyatosan sok energiát, pénzt és időt kell beletenni. Egy ideig minden új képzés befektetés. Egy ponton viszont felmerül a dilemmám: meddig számít befektetésnek, és honnantól várhatom a megtérülést? Erre nincs pontos képlet. Csak azt tudom mondani, hogy egyszer csak megérkezik az eredménye annak, amit beletettél. Ez lehet egy ügyfél, egy ajánlás, vagy az, hogy hívnak egy előadásra.
Csaba: Milyen most a piac, amiben mozogsz?
Miklós: Nagyon telített. Szerintem a szakma erodálódott: mindenki mindent vállal, legyen az life, business vagy team coaching, mert kevés a fizetőképes magánügyfél. Emiatt nagy a káosz, és sokszor még az etika is sérül, mert vannak, akik olyan ügyfelet is elvállalnak, akinek inkább terápiára lenne szüksége. Ott van az is, hogy van egy természetes plafon: egy coach naponta maximum 4–5 ügyféllel tud dolgozni. Ez behatárolja a bevételi lehetőségeket. Ha ezt leadózód még, gyorsan kijön a matek, hogy ez nem fenntartható. Ezért sokan workshopok, tréningek felé fordulnak, mert ugyanazon idő alatt egyszerre több embertől tudod beszedni az óradíjadat. Pont emiatt csökken a workshopok minősége is, ezek között is egyre több a hiteltelen ajánlat, ami tovább rombolja a szakma megítélését.
Csaba: Ha mindezt látod, mi az, ami mégis visz előre?
Miklós: Az, hogy nekem a coaching nem munka, hanem életforma. Akkor is ezt csinálnám, ha kevesebb ügyfél lenne, vagy ha nem fizetnének érte annyit, mint szeretném. A jövőképem az, hogy férfiakkal, apákkal és vezetőkkel dolgozom, mert ebben érzem, hogy a piac igénye és a saját tapasztalatom találkozik. És ezt boldogan akarom csinálni, nem mindenáron gazdagon. Azt gondolom, hogy az, amit szenvedéllyel teszünk, előbb-utóbb pénzt is hoz.