Coaching utam

A coachinghoz vezető utam

Ahhoz, hogy ezt a kérdést megválaszoljam, időben valahol 2020. tavaszáig kell visszamenjek először. COVID I. hulláma végén jártunk, talán pont volt egy lélegzetvételi szünet május-június környékén, amikor azt hittük, hogy túl vagyunk rajta.

Emlékszem, hogy nagyon szorongtam, ugyanis én 2020. január 1-vel hivatalosan a varsói Renault-ban dolgoztam nemzetközi menedzserként lengyel, magyar, cseh csapatokat vezetve. Nagyon komoly előléptetésnek számított, hogy magyarként a lengyel régiós központba kerültem, és még nehezebb döntésnek is, amely mindenkit érintett a családból. Nagyon nem volt ugyanis vonzó a szürke és borús Varsóba költözni, és a juttatási csomag se volt annyira kedvező, hogy a feleségem mindent eldobva expat feleségnek álljon. Én nagyon elszánt voltam, nagyon akartam váltani, nagyon megérdemeltnek éreztem az előléptetést, megküzdöttem érte. Majdnem ráment a házasságom, és nagyon sok feszültséggel járt a döntés. Ma már tudom, hogy 2019. végén komoly kiégési tüneteket produkáltam mind pszichésen, mind fizikai értelemben, de önreflexió hiányában az egyetlen kiutat abban láttam, hogy emelem a tétet és lépek egy nagyot a karrierlétrán. Ennek köszönhetően és nagyon sok beszélgetést követően a családdal úgy döntöttünk, megyünk Varsóba. Feleségem nem akart menni, de támogatott, mert érezte, hogy ez fontos nekem. A költözés mellett szólt még, hogy a gyerekek nemzetközi iskolába fognak járni. A céggel történő megállapodás szerint a család fél év haladékot kapott a költözéssel, ami sorsdöntőnek bizonyult. Abban maradtunk a céggel ugyanis, hogy én januártól júniusig ingázok Varsó és Budapest között. Hétfőnként kirepülök és csütörtökön vagy pénteken hazajövök. Amíg a család nyáron kiköltözik hozzám egy általunk választott házba, én hotelben lakok.

Emlékszem, hogy a coachinggal akkoriban két szituáció kapcsán találkoztam. Az egyik, hogy mindig azt a visszajelzést kaptam, hogy nagyon jól vezetek embereket, coaching szemléletben működök, - bármit is jelentsen ez, gondoltam magamban akkor. Ez a „coaching szemlélet” ugyanis nagyon ösztönösen működött akkoriban, amit a külső szemlélő abban látott, hogy az embereim nagyon sokat fejlődnek, nulla a fluktuáció, ragaszkodnak hozzám, nagyon jó a csapatmunka, amihez az eredmények is társulnak. Én vezetőként mindig arra törekedtem, hogy partnerként kezeljek mindenkit és mindenki megkapja azt a figyelmet és visszajelzést, amivel még többet ki tud adni magából. Cserébe kemény munkát és csapatmunkát követeltem meg. Szép és sikeres 5 év volt ez a Renault aftersales menedzseri pozíciója, aminek az utolsó szakaszában már nagyon elfáradtam, új kihívásokra vágytam, de még több elismerést akartam.

A másik élményem a coachinggal az előző sikeresség és új kihívások kapcsán érkezett. Ugyanis az akkori munkáltatóm megengedhette pénzügyileg, hogy vezetőit coachingra küldi. Ellenben úgy gondolták, hogy csak azok menjenek, akiknek fejlődniük kell. Én lemaradtam erről a lehetőségről. Azt a választ kaptam, hogy nekem nincs szükségem coachingra, én jó vezető vagyok. Emlékszem a csalódásra, és arra, hogy mennyire nem tartottam ezt fair hozzáállásnak. Akkor néztem utána először, hogy miről maradok le, ott elindult a vezérhangya.

Szóval 2020. májusa környékén én már Varsóban dolgoztam, de a magyar határlezárások miatt nem tudtam a csapatomhoz utazni. Március 12-ig, a COVID kitöréséig ingáztam, amiben nagyon elfáradtam, és ahelyett, hogy lendületet kaptam volna az új kihívásoktól, depressziós, szorongó lettem. Azt éreztem, hogy mindenhol csak ideiglenesen vagyok, nem tudok megérkezni igazán. Mindig előre kellett gondolkodnom a család, a munka, a meetingek, céges utazások, hétvégék, repülőjegyek kapcsán. Nem éltem a jelenben, vártam a következő napot. A munka se tetszett, és a francia főnökömmel se találtuk a közös hangot. Egy „mikromenedzser” volt, akinek a fő motivációja a hibázás elkerülése volt, ami tőlem nagyon távolt állt. Amikor sikeres voltam, rám mindig a lazaság, fesztelenség, szabadság volt jellemző, amibe belefért a kockázatvállalás is. Elsődleges a csapat motiváltsága, és utána jöhetnek az eredmények. Ez a működésem a coachingban is visszaköszön. Úgy működök a mai napig is, ha kapok kellő szabadságot és figyelmet, és a tét nem nyom, hanem játszhatok könnyedén, bármire képes vagyok. „Mint egy legot építő kissrác, amikor flow-ban van”. Ez a hasonlat két napja érkezett meg egy coaching során. Barkóczi Bea MCC-re készülve hozta felszínre ezt belőlem. A főnököm biztonsági játékos volt, mindent a megadott, jól bevált módon, nagyon precízen hajtott végre. Itt jelent meg nálam a „forward manager” fogalma, amit belőlem akart csinálni. Megírta az e-mailt és kérte, hogy küldjem tovább a csapatomnak. Jó minta arra, hogy kell valakiből kiölni a lelkesedést és kreativitást.

Ebben az időszakban a COVID miatt be voltam zárva. Otthonról dolgoztam és napi 8-10 órán keresztül online meetingeltem a lengyel/cseh/magyar csapatommal és követtem a francia főnököm utasításait. Ekkor jött szembe egy hirdetés, hogy nem tudom melyik egyesület ingyenes, megoldásfókuszú coachingot hirdet és online lehet jelentkezni coacheenak. Nem tudom, pontosan mi késztetett, talán egy belső hang, és a kapcsolódás vágya a bezártság közepén, de beadtam derekam és a jelentkezésemet. Emlékszem, hogy egy 20 perces ülés során törppapa karakterrel azonosulva a vágyott jövő kapcsán eljutottam odáig, hogy nekem tanulnom kell, ez motivál. Így tudok fejlődni, így leszek jobb menedzser. Coachingot. Majd hetekkel később szembejött a METU diplomás coach képzése, amiben a diploma nekem nagyon erős érv volt. Már tudom, de akkor nem volt ennyire tiszta még, hogy azzal, hogy beiratkozok, és eljárok képzésekre (akkor még nyoma sem volt a II. hullámnak), biztossá teszem, hogy nem folytatom a lengyel karrieremet. Ez felszabadított, megnyugtatott.

Elkezdődött a képzés szeptemberben, ami nagy lendületet adott. Tanulhattam, és az új ismeret inspirált, vitt előre. Nagyon sok önreflexió érkezett pár hét alatt is annak ellenére, hogy a második hullám miatt online térbe költöztünk Ez egyébként a képzés végéig meg is maradt. Szeptember-december időszak számos változást és csalódást hozott munka terén. Bemondtam, hogy nem maradnék már Lengyelországban, aminek az lett a következménye, hogy majdnem az utcán találtam magam. Nem volt ugyanis visszaút, és azon kaptam magam, hogy tehetségből egy semmire és senkinek kellő kategóriába estem. Kudarcként tekintettek rám, amit gyorsan el kell távolítani rendszerből, hiszen csak a szép és sikeres projekt számít a prezentációkban. Olyan nem lehet, hogy valaki haza szeretne jönni feladva egy nemzetközi karriert. Csalódásukat gyorsan kifejezték a „yearly individual appraisal” során, ami végtelenül elkeserített. Volt bőven mit kibeszélnem magamból a coachingok során, és egyre tisztábban láttam, hogy a Renault és a multi már nem az én világom. Nagyon haragudtam erre a világra. Haragudtam mindenkire, aki ennek részese volt.

Még akkor is, amikor a volt magyar főnököm mentőövet dobott és kreált nekem egy pozíciót Magyarországon. Hitt bennem, és arra az erőre volt szüksége, amivel elmentem, de én már nem voltam a régi. Változtam, alakultam, dühöngtem, kerestem az utamat. Ennek ellenére megegyeztünk, és kaptam egy kölcsönzött munkaerő szerződést 30-40%-kal alacsonyabb fizetésért egy olyan pozícióval, ahol várat kellett építeni abból... Meg rengeteg ígéretet a jövővel, szervezeti felépítéssel kapcsolatban. Ez inspirált, ugyanis csapatot kellett létrehoznom egyénekből, motiválnom kellett 50+-os kiégett műszaki embereket és erőt kellett tennem egy olyan ügyfélszolgálati munkába, ahol ömlik napi szinten az a bizonyos. Minden negatív volt, minden nap küzdelem, de szépen elkezdett működni azáltal, hogy koordináltam, jelen voltam, összehangoltam, célokat adtam és folyamatosan magyaráztam, vizionáltom, hogy honnan hova szeretnék együtt eljutni. Reményt adtam. Hoztam az iskolában tanult team coaching eszközöket és gyúrtam össze a csapatot. Párhuzamosan pedig letettem az asztalra a főnökömnek azt tervet, hogyan kell fejleszteni az osztályt ahhoz, hogy elérjük céljainkat. Mire van szükségem, hogy sikeresebbek legyünk. A cégben közben változás készülődött. Meglebegtették a tulajdonosváltást, ami nagy bizonytalanságot szült mindenkinél. Mondanom se kell, hogy se pénzt, se paripát, se fegyvert nem kaptam arra hivatkozva, hogy most már várjuk meg, mi fog történni. Sajnos a pozícióm a külsős szerződéses státusz miatt is bizonytalanná vált, legalábbis én így láttam. Ez pedig erős demotivációt hozott, ami még mélyebbre lökött, és megérkezett a menekülés iránti vágy újra. 2021. novemberében felmondtam és átmentem a VELUX-hoz.

Közben zajlott a képzés a METU-n. Lement egy félév egyéni coachinggal, és pszichológiai alapismeretekkel, még egy félév team coachinggal, és az utolsó félévben voltunk, amikor csak szupervízió, szakdolgozat írás, valamint gyakorlat volt. Azt éreztem, hogy sokat fejlődök abban, hogy megismerjem magam, a céljaimmal, erősségeimmel kapcsolatban, de a képzés nem volt gyakorlatorientált. Nem tudom, pontosan mi volt az oka, de elmaradtak az ún. „akvárium” coachingok, és nem igazán volt gyakorlatom. Nem gyakoroltunk, nem volt mit szupervízióra se vinnem. Elméletben tudtam, hogy mi a coaching, de a gyakorlati alkalmazása, és a tapasztalati úton szerzett rutin teljesen nulla volt. Úgy szereztem meg a diplomám, hogy utána kb. fél évig nem is mertem nagyon használni a szót: diplomás coach. Nulla önbizalommal el is engedtem, illetve húzni halasztani kezdtem azt, hogy gyakoroljak, ügyfeleket szerezzek.

Ahogy írtam korábban, arra nagyon jó volt a diplomás képzés, hogy megismerjem magam. Párhuzamosan is sok önismereti foglalkozáson vettem részt, nagyon elmélyedtem a belsőm feltérképezésében. Így, amikor megszületett a döntésem, hogy elhagyom a Renault-t, és jelentkezek álláshirdetésekre, egy magával, erősségeivel, gyengeségeivel, céljaival nagyon képben lévő emberként kezdtem meg az interjúkat. Szinte az első pályázatom sikeres volt. Igaz, hogy 7 interjú kellett, hogy engem válasszanak ki a VELUX-hoz egy regionális vezetői pozícióra. 14 ország, 60+ beosztott, 7 direkt riport, és egy coaching szemléletben működő közvetlen főnök, aki enged szabadon szárnyalni. Egy olyan feladatkörben, ahol nulláról kell felépíteni egy regionális formában újként működő szervezetet skandináv irányítással. Ráadásul van pénz dögivel, és ha van jó ötlet, van budget is. Álomszerű volt. Azt mondogattam az ismerőseimnek, hogy nem hinném el, ha nem velem történne. A pozitív vállalati kultúra azonnal kirántott a lelki mocsárból és éreztem, ahogy hétről hétre egyenesedek ki, és találom meg hitemet a munkában, cégben, és újra nagyon sikeres vagyok tele önbizalommal. Az egyéni coaching teljesen eltűnt az életemből, de a team coaching vegyítve az intuitív működésemmel meghozta a gyümölcsét. Sikerült építenem egy nagyon jól működő nemzetközi csapatot, egy olyat, akik tagjai egymást segítik. Szabadon építkezhettem. Bevallom őszintén, hogy semmit se értettem a műszaki dolgokból, de jól kérdeztem, és jól ment a „nemtudás művészetének” alkalmazása. Mindig volt megoldás, mindig hittem abban, hogy bennünk van a megoldás, dicsértem, bíztam. Nagyon sikeres másfél év volt, amit nem biztos, hogy feladtam volna, ha nem jön feleségem expat lehetősége katari költözéssel.

Ami nem teljesen igaz, és máris javítom magam. Emlékszem, hogy nagyon hiányzott a munkahelyen a fizikai találkozás, a kapcsolódás. Nem kellett az irodába menni ugyanis. 100%-osan online működtem egy olyan csapattal, ahol mindenki külföldön van. Ráadásul voltak napok, amikor nem volt mit csinálnom. Azt mondogattam, hogy itt 20-30%-os leterheltséggel vagyok sikeres. Jól adtam el magam, nagyon gyorsan dolgoztam és arra jutottam, hogy ebbe most belefér más is. Sőt, szükségem van energiákra, tanulásra. Emiatt előjött újra a coaching. Arra jutottam egy 2023-as önreflexiós célkitűzés során, hogy én coach leszek, aki specializálódik a gondoskodó maszkulinitásra. Ez így megjött tisztán. 5 évet adtam magamnak, amíg felépítem magam, és elhatároztam, lassú és megfontolt lépésekkel, szabadon fogom ezt tenni. Hiányzott a gyakorlat ezért egyszer csak ugrottam egy fejest az egyik FB csoportba és meghirdettem magam. Legnagyobb meglepetésemre három férfi érkezett, akiből az egyiket a felesége küldte. Ő le is morzsolódott két alkalom után. Neki tanácsadás kellett, és nem volt célja. A másik két férfivel pedig egy nagyon sikeres 7 alkalmas folyamatot bonyolítottunk le. Ez újra meghozta a lendületet, és kezdte a helyreállítani az önbizalmamat. Közben pedig jelentkeztem önkéntes coachingra egy egyesületnél azzal a céllal, hogy gyakoroljak. Itt egy darab 4 alkalmas folyamatom volt, de sokat tanultam magamról, és arról, mire van szükségem a fejlődésre:

1.      Még több tanulás

2.      Weboldal, social media

3.      Fotózás, hogy legyenek profi fotók rólam a weboldalhoz (www.businesscoachfm.hu)

Így történt, hogy 2023. áprilisában kiléptem a nagyközönség elé azzal a naiv felfogással, hogy ennyi elég is lesz. Közben elvégeztem egy Kalmár Elvira vezette LABA szervezeti design képzést, és beiratkoztam pszichodrámázni, amiről nem tudtam semmit, de a METU-s szakdolgozati konzulensem, Molnár Erika vezette, ami nekem garancia és jel volt arra, hogy ez az irány kell nekem. A pszichodrámát kb. 75 óránál abbahagytam a költözés miatt, de sikerült nagyon sok dolgot magamban rendbe tenni. Megtanultam felismerni a megfelelési kényszereimet, a belső lázadásaim, és a szülő háttér által okozott működési zavarokat. Ezek mellett pedig még craniosacralis szomatoterápiákra, családállításra is jártam. 

A coaching kapcsán az volt az elképzelésem, hogy a szakmai hátteremmel, egy profi designnal, prémium felfogással ömleni fognak az ügyfelek. Sőt, attól féltem, hogy ha megmutatom magam a külvilágnak, nem fogok tudni elég időt szánni a VELUX-ra és a feladataimra, mert annyira sikeres leszek, hogy azonnal felfedeznek. Mondanom se kell, hogy abban a pillanatban, hogy beelindultam volna a VELUX mindig betalált és bedarált valamivel. Halogattam a gyakorlást, de esélyem se volt, mert úgy ahogy én naivan elképzeltem, senki se jelentkezett. Így tovább élt bennem az önbizonytalanság a gyakorlat hiányába, ami kiegészült egy feszültséggel, ami a kishitűségből táplálkozott.

2023. augusztusában tudtuk meg a hírt, hogy Katarba költözünk. Ekkor már semmi kétségem nem volt azzal kapcsolatban, hogy hamarosan coach leszek, ez lesz itt az utam. Nagyon elszánt voltam, de bizonytalan is abban, hogy alig coacholtam, hiányzik a gyakorlat, hiányzik valami, amitől bátrabb leszek. Nézegettem nemzetközi coach pool-okat és arra jutottam, hogy minimum egy ACC minősítés kell, és akkor nemzetközi szinten, angol nyelven, online bárhol bárkit coacholhatok.

Ekkor jött szembe az iskola. Emlékszem, hogy telihold volt, és valamikor este 11-kor lefekvés előtt láttam a hirdetést. Úgy megvilágosodtam, mint ahogy a teli hold beragyogja a sötét éjszakát. Az egy jel volt, már biztos vagyok benne. Egy újabb. Másnap Ábri Juditit. Augusztus 2-a volt. Emlékszem, hogy aznap fél órán belül három sorsfordító hívásom volt. Az egyik, hogy felmondtam, a másik egy nem várt hívás, ahol felajánlottak egy nagyon jó autóipari állást, és elutasítottam. A harmadik pedig az Ábri Juditos, képzéssel kapcsolatos hívás. Emlékszem, hogy abban maradtunk, hogy október 3-án próbáljak meg személyesen megjelenni. A következő hetek azzal teltek, hogy megpróbáljam húzni-halasztani az indulást, mert nekem szükségem van erre a képzésre. Szükségem van a minősítés miatt, a kapcsolatok miatt, és nem mertem bevallani, de a tudás miatt is. Sikerült részt vennem személyesen az első találkozáson, másnap pedig Katarba költöztünk.

Képzés alatt

Így tulajdonképpen nekem a katari fejlődésem egyidős a képzéssel. Együtt fejlődtem ebben az új világomban. Fejlődött a coach identitásom, és közben nagyon sok dolog történt velem. Pár hónap alatt annyi, mint ami másoknak egy életre se jut. A képzés és a coaching nekem egy kapaszkodó volt a mindennapjaimban, egy mentőöv, amin keresztül a jövőbe húzhattam magam, de a magyarországi múltamat is lehorgonyozta ebben a nagyon új kultúrában, ahova kerültem. Hozzá kellett szoknom, hogy magabiztosan coachnak mutatkozok be új emberekkel történő találkozás során, miközben a képzés előrehaladtával az első hetekben csak az bizonyosodott be, hogy nincs gyakorlatom, nincs vonalvezetésem, nincs struktúrám és a kompetenciákkal kapcsolatos tudásom is hiányos. De csak a coaching út létezett a fejemben, emiatt úgy álltam minden egyes alkalomhoz, hogy ez a kötelező, ebben nincsenek engedmények. Az elején, az elméleti résznél sok újdonságot nem tanultam, aminek örültem, de voltak azok a „Juditos” mondatok, amelyeket élvezettel jegyzeteltem, és vittem magammal tovább. Ezek inspiráltak abban, hogy önreflexív módon témákat írjak a FB vagy Linkedin oldalamra. Ilyen volt például a „nemtudás művészete”.

Emlékszem, hogy a képzés elején ajánlásra érkezett hozzám egy hölgy coachingra, aki nem tudta eldönteni, hogy mentoring vagy coaching kell neki. Mi akkor a képzésen a „coaching szemléletben működik” és a „megállapodások kötése” részt vettük. A hölgy egy próbaórára érkezett, én pedig végig a szerződéskötés feltételeit erőltettem, és bemutatót tartottam arról, hogy mi nem a coaching. Emlékszem, hogy az ülés végén feltett egy kérdést, ahol a véleményemet kérdezte, amit nem tudtam kikerülni. Megválaszoltam, majd ő megköszönte és mondta, hogy ő rendben van, megkapta, amiért jött. Elköszönt és sose láttam többet. Emlékszem arra is, hogy mennyire görcsösen vártam a megbeszélést vele, és mennyire nem tudtam lelazulni.  Csak annyi volt a pozitív, amit megfigyeltem magamon, hogy legalább ICF szerint próbáltam megállapodni, és nagyon ragaszkodtam a coaching szemlélet fenntartásához, de az önbizalmamat nem segítette.

Az áttörést az egyik demo coaching hozta meg nekem. Talán a második vagy a harmadik coaching gyakorlás volt, amin részt vettünk, amikor elkezdtem kihallani és kijegyzetelni az ismétlődő coaching kérdéseket.  Ma már banálisnak tűnik, de még első kérdésem se volt korábban. Nem tudtam, hogy kezdjem jól az ülést. „Mi a problémád?” „Miben segíthetek?”, és ehhez hasonló kérdés ötletek voltak a fejemben, majd megérkezett a „Milyen témával jöttél?” Majd sorban a „Mire fókuszáljunk?” „Hogyan szűkítsük a témát?” „Fogalmazd meg tisztábban!”. Mind-mind egy olyan csodakérdés, ami nekem összerakta a puzzle-t, és helyre rakta a dolgokat. Olyan volt a tudásom addig a pontig, mint egy rosszul összerakott baba, teremtmény, bármi, akinek mindene megvan, keze, lába, feje, stb., de nem ott és úgy rögzítve, mint ahogy annak normálisan lennie kéne. Intuitívan csináltam a coaching alkalmakat, jók is kerekedtek ki belőle, de nem éreztem a vonalvezetést, nem volt eleje és vége az alkalmaknak.

Az egyik unokatesóm jelentkezett be próba coachingra. Ő volt az első, akinél puskát írtam ki előre a kérésekből. Kiírtam még a STOKER-t is, és beraktam a papírt a monitor fölé. Láss csodát, működött a coaching. Mentünk előre gyönyörűen: hova jutunk el, hol tartunk most, azt hallom, jól értelmezem-e, mi a következő lépés. Működött a coaching, nőtt az önbizalmam, amihez még Feri is hozzájárult. Az egyik alkalom után, amikor ő kapott coachingot a képzésen, megkerestem külön, hogy én szívesen gyakorlok vele. Neki az volt akkor a témája, hogy tanulnia kell és több coaching ülésen részt vennie. Én pedig kaptam az alkalmon. Megkerestem és gyakoroltam, és megint működött. Nála már megengedtem magamnak, hogy színesítsem az alkalmakat, belemenjek egy-egy témába, hogy jól körül járjuk az adott témát, megoldásait, valamint kihasználjuk a hatvan percet maximálisan. Vele is ott volt a puska a monitor mögött, és kezdtem aggódni, hogy nagyon ragaszkodok ahhoz, hogy a kérdések előttem legyenek. Ellenben olyan rögzült struktúrát és gerincet adott az alkalmaknak, hogy nem akartam letenni, mert élveztem a támogatását.

A képzés végén

Nagyon vártam a pillanatot, amikor először coacholhattam a képzésen mindenki előtt. Nagyon izgultam egész nap előtte, és az utolsó pillanatig nem voltam biztos abban, hogy lesz-e lehetőségem, meg fogom-e tudni lépni. Vágytam a visszajelzésre és a figyelemre, és éreztem, hogy ez mérföldkő lesz. Ildikót coacholtam. 20 perc se volt. Emlékszem, hogy nem is mindig figyeltem, mit mond. Csak a struktúrát akartam követni, jól kérdezni, visszatükrözni és kapaszkodni néhány szóba, amit elejt. Jól sikerült, és külön öröm volt, hogy az érzéseire is tudtunk reflektálni. Annyi visszajelzést kaptam: „Szuper volt, te már egy profi coach vagy!” Nagyon felszabadító volt a visszajelzés, rengeteg gát szakadt fel bennem, ami nagyon sok lendületet adott a következő hetekre. Volt bennem egy bizonyítási vágy, amit részben a kishitűség, részben pedig a diplomás coach jelző miatti belső elvárások tápláltak.

A következő coaching vizsgámon karácsony előtt Jucust coacholtam, ahol már kellő nyugalommal és lazasággal álltam a coachinghoz. Nem is tudtam, hogy fogok coacholni. Belső célkitűzésem az volt, hogy puska nélkül is magabiztosan tudjam és használjam a struktúrát, amit még több „finomsággal” egészítek ki. Legyen természetes, humoros, challenging. A lazaságomon túl egy újabb fontos szint jelent meg nálam. Nem csak figyelek, hanem kíváncsi is vagyok. Sőt, ekkorra már több ilyen élményem volt, de nem tudatosan. Élveztem, hogy flowban vagyok, és nagyon inspirál az a csoda, ami megérkezik egy jó kérdés után. Amikor nem fejből jönnek a válaszok, hanem mélyebbről. Rájöttem, hogy a korábbi karrierem során, nagyon kevés pillanat volt az életemben, ami olyan boldogsággal tölt el, mint amit akkor látok, ha az ügyfél eljutott valahova, született egy megoldás a fejében, és elégedett.

Január 2-án kicsit el voltam keseredve, hogy majd élőben is kell coacholnom, hogy levizsgázhassak, de gyorsan rájöttem, hogy ez nekem jó. Plusz egy alkalom, nem lesz puskám, nem online lesz, és talán megint flowban lehetek, megérkezik a boldogság. A biztonságos környezet miatt nem stresszeltem, de egy elég nehéz témát kaptam Esztertől, aki kiégett, önbizalomhiányos, és visszajelzésekre vágyik. Ezt azonban a motivációs térképről nem olvasta ki, inkább az egyik eredményéből indult ki, ami a coaching témája volt. Azt a visszajelzést kaptam, hogy laza vagyok, humoros, kedves, figyelmes, és kiveszek, megismétlek Eszter által használt szavakat. Őszintén én megint olyan tudatállapotban voltam, ami miatt nem sokra emlékszem. Azt hiszem, hogy ez a flow. A struktúra felépülése miatt, a coaching váz rögzülése miatt tudok szabadon lenni ezekben a folyamatokban, ami olyan koncentrációt és figyelmet hoz, hogy megszűnik körülöttem minden és csak arra fókuszálok, hogy haladást hozzak ki a folyamatból. Keressem a fogódzókat, amikkel ki tudok mozdítani, mögé nézetni, kerestetni a megoldást. Nagyon élvezem, és mivel nagyon jó visszajelzéseket kaptam, madarat lehetett fogatni velem utána napokig.

Zárásként két dolgot említenék meg. Az egyik, hogy a coachinggal történő támogatás, az ügyfelek boldogsága, megoldásai, visszajelzései nagy hatással vannak rám, célt adnak a mindennapjaimnak. A képzés által érkezett gyakorlati tudás olyan önbizalmat adott, hogy bátran hirdetem magam, mutatkozok be coachként az új környezetben, és merek felajánlani coaching üléseket szinte bárkinek. A „szinte” abból fakad, mert az angolul coaching magabiztossága még várat magára, ezen kellene valahogy átlendüljek még, mert akkor kinyílik a világ, amit zsebre teszek majd.