Ott voltam. Csak nem voltam jelen. | Apaság, vezetés és a figyelem ereje

Nemrég az egyik fiam valami fontosat mesélt. Legalábbis neki biztosan fontos volt, mert olyan lelkesedéssel magyarázott, ahogy csak a gyerekek tudnak, amikor valami igazán foglalkoztatja őket. Közben én is ott ültem mellette, bólogattam, néha visszakérdeztem, kívülről nézve valószínűleg teljesen normális beszélgetésnek tűnt az egész.

Mégis volt vele egy probléma.

Pontosan tudtam, hogy a figyelmemnek legfeljebb a fele van jelen.

A másik fele valahol teljesen máshol járt. Egy következő napi feladaton gondolkodtam, egy emailen, amit még nem válaszoltam meg, és egy olyan ügyön, amiről azt hittem, hogy sürgősebb, mint az előttem zajló beszélgetés.

A furcsa az egészben az, hogy ezt kívülről nehéz észrevenni. A legtöbbünk megtanulta, hogyan kell figyelő arcot vágni. Tudunk bólogatni, tudunk „aha”-zni, időnként még egy-egy kérdést is felteszünk. Közben a fejünkben egészen más történet zajlik.

A gyerekek viszont meglepően jól érzékelik ezt.

Ahogy egyébként a kollégák is.

Vezetőként sokszor hallottam azt a mondatot, hogy az ajtóm mindig nyitva van. Voltak időszakok, amikor tényleg így működtem. Bárki bejöhetett, kérdezhetett, segítséget kérhetett. Egy darabig azt gondoltam, hogy ettől leszek elérhető vezető. Később kezdtem csak észrevenni, hogy az elérhetőség és a jelenlét nem ugyanaz.

Előfordult, hogy egy kolléga ott állt előttem, én pedig közben már a következő meeting diáit rendezgettem fejben. Hallottam, amit mondott, csak nem igazán figyeltem rá. Az ilyen helyzetekben általában mindenki udvarias marad, a beszélgetés lezajlik, a mondatok elhangzanak, mégis marad egy furcsa érzés a levegőben. Az ember érzi, hogy valami hiányzott.

Az elmúlt években sokat tanultam a coachingból, és talán az egyik legfontosabb felismerés számomra az volt, hogy a figyelmet nem lehet színlelni. A másik ember szinte mindig megérzi, hogy valóban kíváncsiak vagyunk-e rá, vagy csak kivárjuk, hogy befejezze.

Érdekes módon ehhez nem kell semmilyen különleges technika. Gyakran elég annyi, hogy visszakérdezünk valamire, amit mondott. Elég annyi, hogy megismétlünk egy gondolatot a saját szavaival. Elég annyi, hogy nem a következő válaszunkon gondolkodunk, miközben ő még beszél.

Ezek apró dolgok, mégis egészen más minőséget adnak egy beszélgetésnek.

Vezetőként egyébként sokkal könnyebb helyzetben vagyunk.

Ha egy kolléga vagy beosztott állít meg egy olyan pillanatban, amikor fejben teljesen máshol járunk, nyugodtan mondhatjuk neki:

– Figyelj, most nem tudok rád úgy figyelni, ahogy szeretnék. Visszajössz fél óra múlva?

Ezzel általában semmi probléma nincs. Sőt. A legtöbben értékelik az őszinteséget.

A gyerekeinkkel viszont más a helyzet.

Főleg akkor, amikor már nem öt évesek.

Amikor már nem mesélnek el mindent.

Amikor egy kamasz egyszer csak leül melléd, és valamiért éppen akkor támad kedve beszélgetni.

Azt a pillanatot nem mindig lehet újraütemezni.

Nincs mobilozás, nincs sorozat vagy focimeccs a tévében, nincs új időpont, és ritkán működik a „gyere vissza fél óra múlva” megoldás is. Lehet, hogy lesz másik alkalom, amikor szóba kerül ugyanaz a téma, de az is lehet, hogy nem. Éppen ezért egyre többször próbálom emlékeztetni magam arra, hogy vannak helyzetek, amikor érdemes félretenni mindazt, ami a fejünkben kering. Az emailek, a prezentációk, a következő meetingek többnyire megvárnak bennünket. Egy kamasz fiú viszont nem biztos, hogy holnap vagy jövő héten is ugyanazzal a nyitottsággal ül majd le mellénk, mint abban az egyetlen pillanatban, amikor éppen kedve támadt mesélni.