Hogyan maradjunk stabilak egy kiszámíthatatlan világban?

Június 23-án bombák repkedtek a fejünk felett. Az amerikai légibázis, amit iráni rakéták akartak eltalálni, légvonalban mindössze 25 kilométerre van tőlünk, a házunktól, ahol lakunk.

- Amikor Izrael két hete bombazni kezdte Iránt, már nagyon figyeltünk.

- Amikor az USA bombázni kezdte Iránt múlt csütörtökön, már csomagoltunk fejben, és a legrosszabbra készítettük magunkat és a gyerekeket.

- És amikor az iráni válaszrakéták húztak az égen a fejünk felett (videó a kommentek között), csak egy dolog járt a fejemben:

„Mi fog most történni velünk? Hogy tudok okos döntéseket hozni? Hogy tudom kontrollálni a kiszámíthatatlant?"

Jobban tartottam a jövőtől mint a jelentől. Mi lesz a következő lépés? Akkor már rég a "Fight or Flight" módban működtünk, inkább csak "Flight-ban" , de már az agyam más fiókjaiból jöttek a gondolatok és érzések. Puhítani próbáltam a helyzetet a gyerekeknek, de közben minden idegszálammal koncentráltam, figyeltem a híreket, a jeleket.

Apa vagyok. És coach. Sok dolgot megéltem már, de egyik szerepem sem készített fel erre ezekre az érzésekre:

 a közvetlen fenyegetettségre,

 a tehetetlenségre,

 és arra, hogy másnap reggel tűzszünet lép életbe, vége az egésznek, és úgy élünk tovább, mintha semmi sem történt volna. Ez volt ugyanis a kérés felénk, és ez volt az egyetlen racionális válaszmegoldás, a megküzdési stratégia. Ez lett az "új normàlis". REZILIENCIA.

Nagy betűkkel. Avagy: próbálj meg mindent a szőnyeg alá söpörni, de attól még ott dolgozik majd. Ismerős, nem?

Ez a része talán a nehezebb, mint a ÜSS VAGY FUSS mód. A gyerekek még kérdeznek. A világ már lapozott. Te pedig ott állsz a kettő között – és próbálsz stabil maradni egy olyan világban, ami gyorsabban változik, mint ahogy feldolgozni lehetne. Iskola folytatódik, boltok és légtér nyitva. Show must go on...

Azt hiszem, a valódi kihívás nem a krízis maga, hanem a krízis utáni hétköznap, amikor elgondolkodsz letisztult fejjel, hogy mi történt. A bizonytalanságban való létezés, a nyugodtság gyakorlása, amikor belül még kavarognak az érzések. Amikor számot vetsz. "Mi lett volna, ha...?"

Ez az a tér, ahol a coaching elkezd működni. Ahol nem a „megoldás” a cél, hanem a feldolgozás, a reflexió, a belső erőforrások aktiválása. Én most már annyire tele vagyok erőforrásokkal...

Mert stabilitást adni nem azt jelenti, hogy uralom a körülményeket. Hanem hogy képes vagyok jelen lenni – akkor is, ha minden mozgásban van.

Ha te is valami hasonlót éltél már valaha meg – akár szülőként, vezetőként vagy csak emberként, és keresed, hogyan lehet lélekben követni a világ gyors változásait,

örömmel beszélgetek veled erről.

Ez nem csak coaching – ez emberi szükséglet. Nekem is. Ezért is írtam itt meg.