Miért felejtjük el olyan gyorsan azokat a jó érzéseket, amivel leküzdhetnénk a halogatást?

Manapság nagyon sok dolgot lehet rögzíteni. Hangot, zenét, vagy filmet, képeket, illatokat... De mi a helyzet az érzésekkel?

 Hogyan tudom úgy eltárolni, hogy máskor is elő tudjam venni, újra átélni, esetleg másoknak megmutatni?

Tegnap futottam, újra. Nem sokat, 5.4km-t futógépen. Kb. 3 hete nem voltam már. Halogattam, előre elfáradtam, kifogásokat kerestem, és mindig találtam valamit, ami fontosabb.

Elmentem, lefutottam és fantasztikus volt. Megújultam, feltöltődtem, energetizálódtam, boldog voltam. Azon gondolkoztam hazafelé, hogyan tudnám ezt az érzést rögzíteni, hogy máskor is elővegyem, amikor épp halogatok, hogyan tudnám tárolni? Milyen jó lenne, ha egy Érzésrögzìtő Gépezetem lenne, amit előveszek, ha kezdem elfelejteni, mit érzek valami vagy valaki iránt. Mennyivel egyszerűbb lenne az életem?! Nincs kedvem futni. Gép elővesz. Áh, de k... jó érzés, már megyek is...  igaz?

Aztán rájöttem, hogy ha nincs is gép, a coaching sokszor így működik. A folyamat során sokszor hozunk elő egy mélyen tárolt jó érzést valami kapcsán, amit aztán előhívunk, mint egy fényképet, és nézegetjük, ízlelgetjük, megfigyeljük, tárgyiasítjuk, hogy aztán kesőbb is elő lehessen venni és használni, amikor kell. Felszínre hozni.

 Tudatosítani. Erőforrásítani.

Ma elmegyek újra futni és kiagyalom, miben tudom majd az érzést rögzíteni. Már, ha jó lesz... óh, nincs kedvem futni.... megint menni kell.