Gondoskodó maszkulinitás: amikor a férfi szerepek újrarendeződnek

Emlékszem, 2022. februárja volt, amikor feleségem először dobta be nekem a munkából hazaérkezve, hogy mi lenne, ha Katarba költöznénk, mert elképzelhető, hogy lenne ott egy expat lehetőség. Emlékszem, hogy azt várta, hogy erre én majd a törölközőt dobom be, de habozás nélkül vágtam rá: - Mehetünk! Menjünk!

Pedig akkor még egy dán tulajdonú multinacionális cég budapesti regionális központban töltöttem be egy olyan pozíciót, ahol 14 ország közel 40 kollégája riportált nekem. Ekkor kezdtem a második évemet ott, és jól éreztem magam. Minden adott volt, hogy maradjak, szép karriert fussak be, sikeres legyek, fejlődjek, több pénzt keressek. Nagyon jól működtem együtt a női menedzseremmel, és a csapatommal is ideális összhang volt. A munka-magánélet is egyensúlyban volt, az irodába se kellett bejárnom, dolgozhattam home officeban. Nem nyomott agyon a munka, nem volt stresszes sem, aminek köszönhetően otthon egyre több, a klasszikus női szerepekhez társított feladat hárult rám a háztartásban. Főleg, amikor a feleségem munkahelye megszűntette az otthonról dolgozás lehetőségét, és mindenkit berendelt az irodába. Mivel én voltam a rugalmasabb, nekem kellett bevásárolnom, gyerekekért mennem, egyértelműen én voltam otthon, ha betegek voltak, és ha már otthon voltam, rendet raktam, kitakarítottam, főztem két meeting között. És én ezzel jól voltam, ugyanis ez egyáltalán nem állt tőlem korábban sem távol. Mindig az a társ és apa akartam lenni, aki jelen van, aki támogat, aki gondoskodik, kiveszi a részét az otthoni feladatokból. Szándékosan nem mondom úgy, hogy „segít” vagy „besegít” a feleségének. Azt az elvet vallottam mindig, hogy mi egy csapat vagyunk, a munka meg most van. Akinek éppen van rá ideje, elvégzi azt. Nem a szerepek alapján osztjuk fel, hogy ki, mit csinál, hanem az alapján, kinek van rá ideje.  

2023. augusztusában jött a hír, hogy feleségem megkapta pozíciót. Éppen Horvátországban voltunk nyaralni a családdal. A család, a 7 és 11 éves fiaim, Berci és Domi, és mi szülők vacsorához készülődtünk éppen. Ültünk az asztalnál, amikor megcsörrent a telefon. A feleségem főnöke hívta őt. Nem szokás a szabadság alatt egymást hívogatni náluk, így emlékszem, hogy kérdően nézett rám, felvegye-e. Valami baj lehet, gondolta. Nem feltételeztük, hogy az állással kapcsolatban hívják, mert akkor már hosszú ideje csönd volt ezzel kapcsolatban, és további interjúkörökre számítottunk. 5 percig tartott a beszélgetés, amit egy hátsó szobában intézett, így nem hallottuk, miről beszélnek. Lefehéredett arccal ült vissza hozzánk. Domi, a nagyobbik fiam érezte, hogy ez a hívás az egész életére hatással lesz. Korábbi beszélgetésekből, amikor finoman készítgettük, tudtuk róla, hogy ő egyáltalán nem vágyik a változásra, esze ágában sincs külföldre költözni, ami miatt nagyon óvatosan kell fogalmaznunk, mert könnyen elcsúszhat az egész. Persze, megérezte, hogy valami különleges történik, és anyukáját azonnal faggatni kezdte. Olyan egyenes kérdéseket tett fel, amiből hazugságok nélkül nem lehetett kitérni, így a feleségem habozás nélkül, egyszerűen, tömören kirakta az asztalra a frissen érkezett híreket: „nincs már több kör, enyém az állás, lehet azonnal kezdeni, minél hamarabb menni kellene. - Micsoda?! – kérdezte Domi kifakadva és felháborodva. – Én nem megyek sehova! – kiabálta elcsukló hangon. Emlékszem a pillanatra, amit ott megéltem. Nagyon sajnáltam őt, menteni akartam a helyzetet, de közben tudtam, hogy nincs választása. Éreztem a kettősséget, hogy a legrövidebb út az egyenes, de valahogy találni akartam benne egy kiskaput, ami azt mutatja, hogy ez még nincs eldöntve, neki is van beleszólása, és nem döntünk a feje felett. Pedig, de. El volt ez már februárban döntve, de nem így akartuk nekik tálalni. Ekkor érkezett meg a beszélgetésbe a kisebbik fiam, Berci, aki csak annyit látott, hogy bátyja nagyon ideges, mi pedig próbáljuk csitítgatni egy olyan témában, amit fel se tud fogni. Talán ez, talán az, hogy szereti magát megkülönböztetni bátyjától, és nem akar ő is hisztériázni, egy nagyon érett hozzáállást tanúsított, és kérdezősködni kezdett. Mindenről. Mi úgy mentettük a helyzetet, hogy azt mondtuk nekik, hogy beszéljünk róla, kérdezzenek sokat, mert van ez a lehetőség, de amíg nincs még semmi leírva, és amíg nem hivatalos, és nem ismerjük a feltételeket, bármi történhet, de azért készüljenek. A nyaralásunk átalakult, elcsesződött picit. Berci a következő napokat azzal töltötte, hogy több száz kérdést tett fel, mindent pontosan tudni akart. Domi pedig tagadásban volt. Nem beszélünk róla, mert akkor nem fáj.

Mivel két hónapos felmondási időm volt. Tudtam, hogy ahogy hazaérkezünk, első teendő, hogy felmondjak. Aki nyáron mondott már fel tudja, hogy a szabadságok miatt ez sokszor nagy kihívás, mert nincs kinek felmondani, nincs kinek papírt átadni. Meg kellett várnom a főnökömet is, amíg megérkezik, és kezdeményeznem kellett egy online meetinget egy olyan időpontra, amikor mi nem szoktunk beszélgetni. Ezzel előkészítettem a terepet arra, hogy neki is meg nekem is könnyebb legyen. Tudtam, hogy tudja vagy sejti, hogy ez a beszélgetés most más lesz. A szokásos körök lefutása rákérdezett, hogy mit fogok csinálni. Elmeséltem, hogy terveim vannak az önmegvalósításra, de nincs konkrétum, otthon leszek, viccesen hozzátéve, hogy háztartási menedzser leszek (household manager). Nagyon meglepődtem, ami ezután jött, mert én általában fel szoktam előre készülni fejben a beszélgetés lehetséges kimeneteleire, de arra nem számítottam, hogy azt mondja, hogy találjuk meg a megoldást, hogyan folytathatnám távmunkában. Az érv az volt, hogy én úgyis otthon leszek, semmi dolgom nem lesz, és különben is, biztos szükségem lesz valami munkára, hogy ne bolonduljak meg.

Előzetesen úgy ültem le erre a beszélgetésre, hogy nem csak felkészültem, de valahogy el is engedtem már magamban a munkát, és kezdtem örülni a szabadságnak. Erre jött egy racionális szempontból kikezdhetetlen megoldás, ami erősen nyomogatta a gombjaimat, hiszen egy ereje teljében, karrierje csúcsán lévő lévő férfi nehogy már ne dolgozzon. Bekapcsolt ez, sőt eli indult a fejben átállás, és a következő pillanatban már boldogan újra szerveztem munka-magánélet egyensúlyomat, és ettől megint nagyon teljesnek éreztem magam, hiszen mégiscsak pénzt fogok keresni, és ez milyen jól van így! Sőt, az első napokban szinte ezzel kezdtem minden barátomnak a „magyarázkodást”, hogy „…, de dolgozni fogok, nem hagyom abba”, ami látszólag sok ismerősöm és családtagom értékrendjének megfelelő volt. Én pedig jól megfeleltem ennek a kényszernek. A terv az volt, hogy távmunkában, online, ha nem is ugyanúgy, de nagyjából napi 6 órában folytatom. Aztán pár nappal később egy munkahelyi incidens hatására, amiben a fókuszáltságom csökkenése okozta a hibát, elgondolkodtam.  Feltettem a kérdést, hogy szükségem van-e még egy extra stresszforrásra, hiszen láttam, hogy a költözéssel, gyerekek felkészítésével már így is lesz elég kihívás az életünkben. Rájöttem, hogy én már nem akarom tolni ezt a szekeret, sőt inkább félelmetesnek tűnt, hogy a messzeségből, 2 órás időeltolódással egy multis cég problémáit oldjam meg vagy helyezzem előtérbe úgy, hogy nekem most nagyon sok egyéb feladatom lesz. Nem igazán éreztem benne az értékteremtést sem. Nekem fontosabb, értékesebb feladataim lesznek, hisz ebben a felállásban én leszek az expat feleségem férje. Én leszek az, akire minden otthoni feladat rázúdul, de én azokat akarom a legjobban ellátni, ott akarok harmóniát teremteni, és ez engem motivál, mert érzek benne kihívást, és a védelmező énem is aktiválódhat, ami kifejezetten fontos egy férfinél.

Így másodjára is felmondtam. Másodjára már a menetrendet kellett csak megbeszélni azzal kapcsolatban, hogy ki, mikor tudhatja meg, mi az információáramlás menete, mikor és hogy értesül a csapatom, és melyik az utolsó munkanapom. Csak a szokásos. Összehívtam hát az egyik reggel a közvetlen beosztottjaimat és elmondtam a felmondás tényét. Mivel ez engem felszabadított, nem figyeltem a körítésre, és szinte boldogan és humorosan meséltem el a történetemet a kihagyhatatlan lehetőségről Katarban, és arról, hogy mit fogok és mit nem fogok csinálni októbertől. Csapatom első reakciója a stílusomra irányult, mert nem értették az embereim, hogy miért nem vagyok elkeseredett, sőt inkább vidám és felszabadult. Később értettem meg, hogy nekem ott és akkor egyszerre estek le a kövek a szívemről, illetve a karrier béklyók is, amelyek súlya nélkül szárnyaltam. Szabadság.

A csapatom 45-55 év közötti baby boomer, műszaki beállítottságú, a céghez maximálisan lojális, 15-20 éve ott dolgozó, családos férfiakból állt, akiknek első helyen mindig a munka, a kötelesség van, racionálisak, logikusak, a hagyományos családi minták szerint a klasszikus férfiszerepekben működnek és utálják a változást. Hobbijaik: lövészet, horgászat, motorozás, foci, bütykölés. Sosem felejtem el a bejelentés utáni döbbenetet, csendet főleg, amikor megtudták, hogy nem fogok csinálni az értékrendjük szerint semmi „hasznosat”, és feladok mindent. Aztán újra meglepődtem, mert a következő napok one-on-on meetingjein szinte mindegyik bevallotta, hogy mennyire irigyel, és bárcsak ő is megtehetné, hogy elengedi ezt az egészet, és hogy csak annak él, amit szeret, és több ideje van magára, és elfáradt, és különben is én szerencsés vagyok… Ez nagyon megerősített engem. Az egyik legnehezebb emberem, akivel komoly összetűzéseim voltak korábban, ezt írta búcsúlevelében: Your (now rare) approach with common sense and understanding was refreshing and inspiring to me and gave me hope for a better tomorrow. Nagyon büszke voltam erre a visszajelzésre. Ez szimbolizálta nekem mindazt ami voltam, vagyok és leszek a jövőben. Egy inspiráló férfi, aki újít, és empatikus, és más férfikat is inspirál. Ez a kolléga azóta szintén kilépett és saját vállalkozásba kezdett.

A családi bejelentések következtek. A szülők. Ezekből apám reakcióját emelném ki. Nem térek ki apám profilozására külön, aki szintén a klasszikus felállás szerinti elven működik, aki hisz abban, hogy a férfi holtáig dolgozik, mert munka nélkül nincs értelme élni. Ez egy másik generáció, és tudom, hogy mindig a legjobbat akarta nekem. Szüleim pont úgy, mint ahogy az 50-es években született baby boomer generáció tagjai, a hagyományos családi felállásban élték életüket. Apa pénzt keres, anya háztartást vezet. Apa eltart, sokat dolgozik, anya gondoskodik, otthon van. Apa dönt, anya támogat. Apa elfoglalt és fáradt, nincs ideje a családra, de számonkérő és a jó eredményekkel, illetve kudarcokkal lehet a figyelmét igazán kiérdemelni. „Azért élünk, hogy dolgozzunk és a mukkánkkal értéket teremtsünk”. Ebbe érkeztem meg én felrúgva ezt az egész hagyományos keretrendszert. Nem is tudtam először elmondani mindent őszintén a váltással kapcsolatban. Emlékszem, hogy az utolsó utáni pillanatig az volt a hivatalos felállás feléjük, hogy maradok a cégnél, távmunkában fogok dolgozni, mert olyan jó vagyok, hogy meg akarnak tartani. Még akkor is ez volt a közölt verzió, amikor én már rég túl voltam a második felmondáson. Éreztem ugyanis, hogy a tény, hogy nem lesz munkám, nem csak kisebb ellenállásba, de teljes értetlenkedésbe is ütközne. Ezt pedig el akartam kerülni az elején. Nem mintha a döntésemben bármit számítana az, hogy mit szólnak, de mégis bekapcsolt valami szégyenérzet, valami megfelelési kényszer, nem akartam csalódást okozni. – „Az elsőszülött és egyetlen fiúnk, aki annyira sokra vihetné (és vitte már), megbuggyant és elenged mindent.” – szólt apám hangján a belső monológom. Aztán egyik utolsó személyes magyarországi találkozásunkkor elrejtettem az infót két fontosabb hír közé. Úgy gyorsan, elharapva, fogaim közt sziszegve bemondtam az igazságot. Reakció nem érkezett. „De nincs harag, utána csend marad… Tudom, hogy szeretsz titokban.” HS7

Ezt a belső monológot egyébként sosem kaptam meg tőle, ez csak a fejemben élt. Sőt, szerintem büszke rám a maga módján. Nem biztos, hogy megért, de ezt nem rovom fel neki, mert ő egy másik generáció szülötte. Ettől függetlenül ebben az időszakban sokszor éreztem magamban ezt a negatív érzést, amit a neveltetésem, a felém támasztott szülői elvárások, társadalmi nyomás táplált bennem.

Ezt egyébként tovább erősítették ismerőseim, barátaim is. Kérdéseikben és megjegyzéseikben a saját megéléseiket, belső félelmeiket, dilemmáikat, vágyaikat ismertem fel. Ugyanazok a kérdések jöttek fel sokszor mély döbbenet és rácsodálkozás kíséretében: Te fogsz a gyerekekkel foglalkozni? Te leszel otthon? Hogy fogod elviselni, hogy nem te hordod a nadrágod? Hogy egyáltalán nem keresel pénzt? Kapsz az asszonytól zsebpénzt? Közös számlátok lesz? Majd jöttek a jóslatok férfiaktól: Be fogsz dilizni, nem fogod kibírni, unatkozni fogsz, haza fogtok jönni hamarosan! És ott még alkoholt se ihatsz könnyen??

És mi történt valójában a színfalak mögött? Ugyanaz, mint a munkahelyemen. Amikor kettesben maradtam a nagyhangúakkal, és lecsúszott pár pohár, a poénkodás átalakult őszinte, nyílt, érzelmes beszélgetésekbe, amelyekben megdicsértek, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy azzal foglalkozhatok, amivel csak szeretnék. „Bárcsak kiszállhatnék én is a mókuskerékből, annyira elegem van multiból.” A pénz, a biztonság, a változás, a család eltartása, az egzisztencia, a belerakott munka, a megszerzett tapasztalat és tudás mind-mind érvként jelentek meg saját fejtegetéseikben, miért nem mernek váltani.

A feleségek reakciói vegyesek voltak. Többen helyeselték a döntésemet, és férjeiknek példálóztak velem, ami miatt nem voltam mindig kedvelt a férfitársaságokban. Én voltam a „bezzeg”, meg a „Hufnágel Pisti”, aki ezzel a tettével fellázítja a kifacsart háziasszonyokat, akik őrlődnek a karrier és a családi feladatok terhe alatt férjeiktől kevesebb támogatást kapva. Mindenkinek volt véleménye, és a megosztottságot demonstrálta, hogy azok a női hangok is jelen voltak, akik értetlenkedtek, mert férjeiket csak erős, domináns, versengő, védelmező hozzáállásban, klasszikus szerepekben tudják elképzelni, és ez a fizimiska, ami nekik támaszt nyújt, ebbe szerettek bele, ettől érzik nőnek magukat egy erős férfi oldalán.

Új világunkba érkezésünk után körülbelül egy hónappal egy eseményre voltunk hivatalosak. Egy szomszéd által szervezett amerikai filmekben látható fogadás volt, ahol mi magyarok voltunk az újoncok, a többiek már ismerték egymást. Itt tapasztaltam először meg azt a megélést, amikor a státuszom, karrierem alapján már nem vagyok érdekes. Nem fűződik érdek hozzám. A beszélgetések ugyanis többnyire ugyanazzal a forgatókönyvvel zajlottak: Pohár a kézben, férfi közeledik: Hello. How are you? I am XY. What do you, where do you work? – kérdés. Válasz: Hi. Fine. I am Miki. A feleségem expat, én a spouse vagyok. Idétlenebb pillanatomban, mondhatni lányos zavaromban még humorosan hozzá is tettem, hogy a „household” manager”. Reakció: ah, really? - Döbbenet és némi közöny az arcon – well, nice to meet you – majd elfordul és továbbmegy vagy a feleségemhez fordul. Sose gondoltam volna korábban, hogy ilyen megtörténhet velem. Éreztették velem, hogy nem vagyok érdeke. Én, aki nemzetközi és sikeres menedzser vagyok, aki többre vitte, mint itt sokan! Háttérben megszólalt a zene: „I am just Ken”…. „Doesn't seem to matter what I do. I'm always number two… és ott, akkor megsemmisültem.  Emlékszem, amikor hazajöttünk az eseményről, iszonyat feszült voltam. Tomboltam, egyszerre voltam dühös és kishitű. Azt éreztem, hogy megaláztak. Rájöttem, hogy ezen dolgoznom kell. Elhatároztam, hogy másképp leszek érdekes. Megmutatom mindenkinek!

Ha már a férfiakkal nem ment és számkivetett lettem, gondoltam, szerencsét próbálok a nőknél. A compoundban (lakópark), ahol élünk, kb. 400 család lakik. Szerintem ebből legalább 390-ben az a felállás, hogy apa expat, dolgozik, anya otthon, unatkozik, a többieket figyeli, pletykál, illetve önmegvalósít, ami vagy az anyaságban merül ki, - szó szerint, - vagy konditerembe jár, süt-főz vagy művészetet tanul. Ehhez, azért valljuk be férfiasan, elég nehéz kapcsolódni, ők is furcsán néztek rám először, és ha még bennük is volt a szándék, hogy valahogy kapcsolódjunk, nem illettem sehogy a képbe. Kicsit olyan rút kiskacsa feeling, amiben azért az a pozitív, hogy a végén minden pozitív. Azóta egy kicsit jobb a helyzet, rendszeresen járok jógázni úgy, hogy egyedül vagyok férfi, és ha az arcomat kint hagyom a bejáratnál, semmi különbséget nem találok azzal a felállással, mint ha csupa férfi lenne bent. Maximum a sör nem jön a végén.

Pár nappal később feleségem érkezett haza boldogan, mert valami használt bútort vett az egyik szomszédtól. Szöveg: „Képzeld ott is az apa van otthon, és a felesége dolgozik. Francisco Mexikóból. Mondtam neki, hogy te is egyedül vagy, és szomorú… Francisco azt üzeni, hogy bármikor szívesen vendégül lát, ha társaságra vágysz, mert sokat van egyedül ő is.” Szerinted találkoztam valaha Franciscoval Mexikóból?

Más utat választottam. Ebben például Gyula sokat segített akaratlanul. Gyulával a gyerekek katari iskolájában találkoztam. Gyula főállású apa, aki elmondása szerint 8 éve, kislánya megszületése óta kizárólagosan apa. Nincs állása, munkája pedig az apaság. Gyula olyan klasszikus „játszótéri apuka”, akit itthon nem sokat látunk. Lehet vele jókat beszélni az időjárásról, mindenkiről tud mindent, folyamatosan tanácsokkal lát el az élettel kapcsolatban, és panaszkodik, hogy a felesége sokat dolgozik, és mindent ő csinál otthon, és nehéz egyeztetni. Gyula ennek ellenére boldognak tűnik, és példaértékű, gondoskodó, büszke apuka, aki csodálattal néz lányára. Gyula eltökéltsége, és igazi, tiszta, szerető hozzáállása is segített rájönni arra, hogy milyen fontos küldetésem van, mennyire szerencsés vagyok, hogy itt lehetek a fiaimnak úgy, ahogy az én apám vagy a nagyapám képtelen volt ott lenni saját gyerekeinek.  

Rájöttem, hogy én egyébként jól vagyok és ez egy jó dolog megélni, hogy jelen tudok lenni a feleségemnek, teljes fókusszal a családra koncentrálni. Már nem egy multi céljait, és profitját hajtani, majd fáradtan és kifacsartan hazaérkezni, munka után beesni a tévé elé némán és antiszociálisan, és egy maradék esti órában összesűríteni a családi, társasági és énidőt. Ebben az idilli állapotban is el lehet azért fáradni, ugyanis férfiként nem úgy vagyok huzalozva, hogy ez a felállás maximálisan kielégítsen. Sokat dolgoztam magamon azzal kapcsolatban, hogy megtaláljam mi a kulcsa annak, hogy a férfi identitásom is megéljem ebben a helyzetben. Rájöttem, hogy szerencsés vagyok, mert most lehet időm számos olyan dologra, amire korábban nem. Köztük magamra is, vagyis a fizikai és mentális egészségemre. Önmegvalósíthatok, álmokat válthatok valóra, tanulhatok, fejlődhetek. Ugyanis van énidőm, sőt motivált vagyok, sőt látom a kihívásokat, ami egyszerre tesz klasszikus férfivá, de már az új, gondoskodó maszkulinitásnak is megfelel. Ez persze nem ment egyből.

Azt tanultam meg elsőként, hogy merjek megnyílni jobban. Ha valamilyen gondolat, feszültség, dilemma mozgolódik bennem, akkor beszéljek róla. Osszam meg elsősorban a feleségemmel, beszélgessünk róla, teremtsem meg az időt és helyet arra, hogy egymással szembe fordulva, egymás szemébe nézve beszélgetni tudjunk, tervezzünk, meséljünk. Legyen több olyan alkalom, amikor egy vacsora keretében például elmeséljük, mi történik velünk. Az, hogy meghallgat, hogy biztonságosan beszélhetek az új megéléseimről nagy segítségemre volt. Sőt, a beszélgetések során én is sokszor tudok hasznos tanácsokat adni a munkájában annak köszönhetően, hogy van vezetői múltam és tapasztalatom. Ez nekem is és a hiúságomnak is jót tesz.

Vannak olyan témák, amelyek nem elég kiforrottak, vagy mélyebben vannak bennem. Ezekben az esetekben nekem már teljesen természetes külsős segítséget kérni. Coachokat szoktam használni a dilemmáimmal kapcsolatban, és sokszor már az is elég, hogy hangosan ventilálhatok. Ez nekem teljesen új tapasztalás, és nagyon sokat segít, hogy ne befelé oldjam meg egyedül a dolgaimat, amiről tudjuk, hogy általános férfi hozzáállás.

Sokat gondolkoztam korábban azon is, hogy mennyire férfias az, amit csinálok. Mennyire alakul át a férfi identitásom akkor, ha a klasszikus értelemben vett férfias szerepekkel járó felállást felrúgom. Arra jutottam, hogy az, hogy apa vagyok, az már önmagában a férfiasság megélésének egy magasabb szintje, amivel nem csak a férfi identitásom erősödik, hanem célt ad az életemnek. Ennek a helyzetnek is köszönhetően én most jobban jelen tudok lenni a családban, jobban tudok kapcsolódni a gyerekeimhez, és egyáltalán nem látom azt rajtuk, hogy otthon ülve kevésbé lennék férfi. Sőt, nagyobb figyelmet, szeretetet kapnak és több időt tőlem. A védelmező szerep, ami a férfiasság egyik alappillére még erősebben ott van. Jelen vagyok, óvom és bátorítom őket, kapcsolódunk, focizunk, játszunk, és fizikai jelenemmel is szolgáltatom a jó mintát az ő jövőjükhöz.  Nem érzem, hogy kevésbé tisztelnének, vagy becsülnének, sőt a gondoskodó, támogató énem még erősebb.

A férfiasságot össze szokták kötni a versengéssel, az erővel, sőt egyesek a tanítói, mentoring szerepet is a férfias kategóriába sorolják. A versengés, kihívás keresése adott ebben az új világunkban szinte minden nap, de ha nem jön, akkor napi szinten tudok magamnak célokat kitűzni, amelyekben jól lehet versenyezni. Ez lehet futás, úszás, kondizás is, ami erőt és önbizalmat ad, de a házimunkában is ugyanolyan jól megtalálom ezeket a helyzeteket, amikben aztán kiteljesedhetek. A minap éppen a robotporszívó kerekeiről szedegettem egyesével le a hosszú hajszálakat, ami felért egy meditációs gyakorlattal is, de közben volt benne teljesítmény, sikerélmény, kihívás és látható eredmény.

Ezekhez a tevékenységekhez azonban idő kell. Idő olyan értelemben, hogy énidő, szabadidő, családi idő. Ez mindenképpen szervezést igényel. Ebben a helyzetemben nem az a kihívás, hogy a kevésből többet teremtsek, hanem a meglévőből minőségit, amihez tapasztalatot részben a munkából, vezetői tapasztalatból hoztam, és ez a működés vagy hozzáállás korábban is jellemző volt a családunkra.

Én ugyanis azt vallom, hogy egy ideálisan működő, újszerű családban, ahol a feleség és a férfi dolgozik, karriert épít, tehát a rendelkezésre álló idő korlátozott, de a feladatok számossága konstans és sok, a házimunkát és a gyereknevelési feladatokat nem klasszikus férfi és női szerepek szerint kell felosztani, hanem az alapján, hogy kinek van rá ideje. Fel kell tenni a kérdést, tudatosítani kell, magunkban, hogy „Mi a munka most?” A tudatosság következményeként a férfi és a nő együttműködése az elvégzendő feladatok és prioritások mentén folyamatosan szerveződik, ami így már nem a klasszikus szerepek szerint történik, hanem a közös cél elérése érdekében asszertív módon, a családi harmónia és az egyének önérvényesítésének figyelembevételével.

Igazából ez az egész nem tud megvalósulni anélkül, hogy nem lenne akarat a férfi részéről, és nem lenne közös cél a szülők részéről. Lehet rám azt mondani, hogy szerencsés vagyok, mert az élet úgy hozta, hogy nem kell már dolgoznom, a feleségem eltart. Azt azonban hangsúlyozni szeretném, hogy én korábban is így működtem. Olyan apa akartam mindig is lenni, aki jelen van, gondoskodik, védelmez, teremt és támogatja feleségét a karrierjében az anyaságában és a nőiességében. Ez a mostani helyzetemben egy még komolyabb próbatétel, amiben jócskán vannak kalandok. Felfedezés, önismereti utazás, ahol nagyon sokszor kell tudatosítani a miérteket, hiszen nem egy munkahely-család tengelyen osztom el a súlyokat, hanem van a család, az otthon levés, amibe aztán bele kell vinnem az önmegvalósítást, és újra definiálnom az élet értelmét férfias aggyal.

Van bennem egy elszántság, egy akarat, hogy én jobban akarom ezt csinálni, mint ahogy ezt én átélhettem anno, egy versengés, amiben győzhetek, és megmutathatom világnak, hogy így is lehet. És nem azért, mert a gyerekkorom nem volt jó, nem adták meg a szüleim a legtöbbet, amit csak adhattak, hanem azért, mert a világunk változik, a feleségek és anyák szerepe komplexebb lett. Egy nő ugyanúgy megérdemli a sikert, boldogságot, önmegvalósítást, énidőt, szabadidőt, mint egy férfi. A férfi részéről nyitottság, elszántság kell, és meg kell tanulnia az egyensúlyokat. Úgy kell működnie, mint egy többlencsés kamerának, amelyben fókuszváltással a közeli és a távoli képek is élesek, tehát a fókuszváltás nem azt jelenti, hogy le kell mondania a karrierről vagy a családjáról, de jó előkészületekkel minden pillanatot megélhet, megörökíthet. Hiszem, hogy mind a nő mind a férfi részéről csapatmunkára van szükség, illetve közös célokra és kommunikációra. Ezt sokszor tanítani kell, mert úgy vagyunk programozva, hogy ezek nem evidensek még akkor sem, ha az apai gondoskodás jelen van. Nagyon sok olyan szituáció van, ahol bekapcsolhat az „ősi” férfias-nőies felállás. Ki dolgozik többet, kinek a munkája értékesebb, kinek a munkáját kell feladni, ha beteg a gyerek, ki költhet többet, közös kassza vagy külön, ki maradjon otthon a gyerekkel, ha beteg, stb…

Érdemes egy közös cél mentén haladni. Egy családi élet ma a változás szimbóluma. Sokszor olyan, mint egy agilis szervezet, akinek gyorsan kell reagálnia, rugalmasnak kell lennie a dinamikusan változó környezetben. Projektjeink vannak, önszerveződünk a feladat mentén, sprintekben gondolkodunk, van cél, értékteremtés, stratégia. Ha van közösen elfogadott cél, és működik a kommunikáció, nagyon könnyű megválaszolni számos dilemmát azzal kapcsolatban, hogy a házimunkának hívott projekt, hogy mikor, ki által, tehát hogyan fog sikeresen megvalósulni.

Amennyiben elfogadjuk, hogy a család egy agilisan működő szervezet, akkor érdemes feltenni a kérdést családi szinten, „mi az elvégzendő feladat most”. Ellenkező esetben pedig bekapcsolhat az elvi alapon történő eltolás. „ez nem az én dolgom”.

Most, hogy otthon ülő, önmegvalósító férfi lettem, számos ilyen kérdés megoldódik magától, de azért észnél kell lenni, amikor bekapcsolnak a klasszikus szerepelvárások. Abban a helyzetben vagyok, hogy én felismerem már ezeket, és teljesen őszintén kirakom az asztalra. Beszélgetünk róla egyenlő félként, partnerként. Feleségem ugyanúgy elismeri azt a láthatatlan háttért munkát, amit otthon csinálok, mint ahogy én büszke vagyok arra, amit ő elér. Ami még érdekes, hogy az egyensúly úgy lesz teljes, amikor a mindennapjainkban el tudunk mélyedni azokban a tevékenységekben, amelyek feltöltenek. A helyzet pikantériája, hogy olyan dolgok fontosak nekünk egyénileg, amelyek a klasszikus férfiasságot és a nőiességet táplálják bennünk. Feleségem szabadidejében varr, hímez, finomakat főt, míg én nagyon szeretek focimeccset, filmet nézni, sportolni, konditerembe, a gyerekek edzéseire járni. De csak azután, ha a feladatlistámon ki van pipálva minden. Ettől leszünk egyensúlyban, boldogok és sikeresek. A férfiak felismertetése, motiválása és támogatása (tehát az egyéni és családi cél) itt az egyik legnagyobb kihívás, és legfontosabb elem. Vannak férfiak, akiket már nem lehet megváltoztatni, de nő föl egy újabb generáció, akik most lesznek férfiak, apák, alkalmazottak, üzletemberek. Ez a tudatosítás része kell, hogy legyen a jelen és jövő férfiainak jólétének fejlesztésében.

Emlékszem, sokat gondolkoztam korábban azon, hogy vajon a szerepek felcserélése hatással van-e a maszkulinitásomra. Egyszerűsítve: kevésbé vagyok-e férfi, ha gondoskodok, támogatok, érzéseket mutatok ki vagy egyszerűen több házimunkát végzek? Nos, a feleségemet tudom csak idézni: „a gondoskodás szexivé tesz.”