Miért nehéz valóban kikapcsolni nyáron?

Nyár van. Mégis fázunk ettől.

Elvileg pihennünk kellene. Gyakorlatilag csak próbáljuk kikapcsolni a zajt — miközben a fejünkben, a testünkben, a kapcsolatainkban minden egyszerre túl sok és túl kevés. A világ is most törékeny, zavaros, szorongató, kiszámíthatatlan, és nem akar megállni. Mondhatjuk is: BANI. (Brittle, Anxious, Nonlinear, Incomprehensible) És ebben kéne a szabink alatt jól lenni. Jelen lenni. Elengedni. Feltöltődni.

Sokan epekedve várják a szabadságot — azt a pár napot, amikor végre kiszabadulnak. Csakhogy ez a várva várt pihenés is sokszor inkább stresszforrás: logisztika, elvárások, le nem zárt ügyek, előre dolgozás a munkahelyen, helyettesítések megszervezése, családi feszkók.

Van egy pont, amikor nem panaszkodnak már. Csak csöndesebbek a szokottnál. Lehajtott fejjel, összeszorított fogakkal csinálják tovább, amit kell. Ilyenkor már egyre nehezebb megmondani: miért is hajtanak, kinek akarnak megfelelni, és mikor jön el az a bizonyos „majd”. Jönnek a "de legalább" kezdetű mondatok, amik nem jók semmire.

Coachként ezt újra és újra látom. Nem csak ügyfeleknél. Sokszor magamon is. Nem baj, ha valaki elfárad. Nem gyengeség, ha valaki megáll. A baj az, ha nincs tér, ahol kimondhatja.

És a férfiaknál ez még inkább így van. Megtanulták, hogy ne mutassák. Ne kérdezzenek. Ne gyengüljenek. Készüljenek. Állandóan. "Majd mindent megoldunk."

Pedig a valódi erő nem a hallgatásban van. Hanem abban, ha végre ott tudunk lenni – önmagunkkal is. A nyaraláson is. Sőt, ott igazán.