Te hogy viselkedsz vészhelyzetben?

Nagyon sok gondolat van most fejemben, nem tudom, hogy ez a poszt még hova fut ki, de sok megélést, gondolatot szeretnék megosztani.

Szóval. Ismeritek sokan a helyzetemet. Katarban élünk már 2.5 éve, és látjátok a hírekben, hogy éppen mi zajlik a fejünk felett. Rakétákat lő ki Irán random időközönként a környező országokra, pontosabban a környező országokban lévő amerikai bázisokra, egyes hírek szerint USA-hoz köthető célpontokra (pár perce jött ki, hogy már a víztározóra is és az egyik "power plant"-ra és a reptérre is lőttek - sikertelenül). Eddig kb. 99%-os a felénk repülő drónok és rakéták levegőben történő megsemmisítési aránya, ami azért több mint megnyugtató. Le a kalappal a védelmi erők előtt.

Ennek köszönhetően a rázkódó ablakokon, tűzijátékhoz vagy mennydörgéshez hasonló hanghatásokon kívül komolyabb bajunk azért nincsen. Ilyen értelemben véve biztonságban vagyunk.

Sajnos kezd pszichés rutinunk is lenni ebben, mert az elmúlt évben ez a harmadik ilyen szituáció már azon túl, hogy ez eddig a leghosszabb és legkiterjedtebb. Ma jöttem arra is rá, hogy a COVID-ban kifejlesztett rutinok és skillek is bekapcsoltak már.

Ennek a kombónak köszönhetően elmondhatom, hogy van már megélésem abban, hogyan kell a vészhelyzetet kezelni, még ha nem is tudatos ez még annyira. Tényleg működik az, amit búvártanfolyamon tanítanak, hogy találkozz minden olyan lehetőséggel még biztonságos környezetben, amire az agy visszaemlékezhet vészhelyzetben.

Az egyik megélésem az az, hogy szerintem az agyam az utolsó utáni pillanatig védekezik azzal kapcsolatban, hogy ez egy vészhelyzet. Lekicsinyítem, nem veszek tudomást róla, beleélem magam egy olyan nyugodt kisugárzást adó szerepbe, ami rám is nyugtatólag hat. Nem olyan vagyok, mint a Lavina című filmben az apa, aki sokkos állapotában megfeledkezett a családja védelméről és magukra hagyta őket, amit minden oldalról boncolgat a film. Ajánlom mindenkinek, nagyon különleges filmes élmény. (Ruben Östlund: Lavina).

Az, hogy beleélem magam a "minden rendben" szerepbe, az agyam racionalizálni kezdi a lehetőségeket, ami egyfajta fals kontroll tudat is. Ha mérlegelek, utánaolvasok, ellenőrzöm a híreket, jobban kézbe tudom tartani a káoszt. Legalábbis azt hiszem. Az első ilyen támadás egy napig tartott anno. Az agyam két nap után, amikor végetért a helyzet, úgy elfáradt, mintha napokig nem aludtam volna. Ez az, amikor azt mondjuk, "kijött a stressz". Azt tanultam abból, hogy ne olvassam a híreket minden nap, a mentális jólétem érdekében kicsit korlátoztam az infóáramlást. Ma, a harmadik nap, már tudom, mik a leggyorsabb és hitelesebb hírforrások, és óránként, kétóránként elég átgörgetnem őket, hogy képbe legyek.

Van egy apa szerepem is, aki ebben az esetben a racionálison túl megtartó és jelenlévő. Komoly egyensúlyozást igényel az, hogy a gyerekek felé mennyire mutassam be az igazságot, mennyire engedjem be nekik az ablakon a robbanásokkal együtt a háborút is.

Mivel két fiúról van szó, tudok nekik mesélni egyszerű nyelven beszélni az interceptor rendszerekről, a hang terjedéséről, a háborúzó felek indítékairól is, törtenelemről, vallasról, hogy kicsit átlássák a helyzetet.

Ha én reziliens lettem az elmúlt évben, na akkor nekik ez már az "új normális", amiből annyi jön le elsőre, hogy azért nyavalyognak, mert nem mehetnek ki focizni, unatkoznak, nem találkozhatnak a barátaikkal, ami azonnal bekapcsolja a szülői kompenzációt: játszatok nyugodtan a kütyüitekkel, addig sem vagytok a realitásban. Ezen túl persze igyekszem bemutatni nekik a lehetőségeinket és talán néha túlzott optimizmussal, realitással helyzetet értékelni. Megbeszéljük az alapszabályokat: bombázás esetén azonnal földszint, nincs "mindjárt", ablakoktól távol kerülni, merni beszélni a megéléseikről, kérdezni szabad, stb.

"Duck and Cover", ahogy azt a brit nagykövetség kommunikálta. Ez a kifejezés nekünk teljesen új volt. Az amerikaiak a shelter-in-place kifejezést használják, amiről utólag derült ki, hogy lehet egy vas fürdőkád is, mélygarázs, és a házad is. Ez van most egyébként érvényben. Maradj otthon, hogy a leszedett rakéták darabjai ne okozzanak kárt. Ami egy hamis biztonságérzet, ha belegondolsz, mert ezek autó nagyságú rakéták és drónok. Egy ilyen becsapódása komoly károkat tud okozni a házban és emberben. Erre mondtam azt a gyerekeknek, hogy becsapódhat, de az esélye akkora kb. mint egy öttalálatos lottószelvény. Nem teljesen igaz, de őket megnyugtatta... ha becsapódik, akkor meg hát, ez volt megírva.

És akkor itt egy újabb skill, amit tanultam. Let it go, engedd el. Tényleg nem tudom befolyásolni a helyzetet. Kellett egy év, amíg eljutottam, hogy odáig, hogy ezt a helyzetet nem én irányítom, és nem tudom befolyásolni. Eleinte aggódtam az itt hagyott értékeink, státuszunk miatt, míg mostanára megtanultam, hogy ha ennyire veszélyes a helyzet, az azonnal a Maslow piramis aljára lökne, ahol tudjuk, hogy más dolgok kerülnének előtérbe prioritás szempontból: család, biztonság. Ráadásul azonnal nem lennék egyedül a helyzetemmel, egy egész ország lenne hasonló cipőben, az meg nyugtatólag hat rám.

Szóval ez most a helyzet. Fókuszált, stabil vagyok. Terápiás és tanító jelleggel is írom ezt most ki magamből Nektek, feldolgozom, ami nyugtatólag is hat rám.