A túl segítőkész vezető csapdája – amikor a támogatás már akadályozza a fejlődést

Amikor először lettem vezető, rettenetesen szerettem volna jól csinálni.

A mai napig emlékszem arra az időszakra. Fiatal voltam, lelkes voltam, és valahol mélyen azt gondoltam, hogy a vezetés elsősorban az emberekről szól. Arról, hogy ott legyek, amikor szükség van rám, segítsek, amikor valaki elakad, és támogassam a csapatomat abban, hogy sikeres legyen.

Ebben önmagában nem is volt semmi különös.

A probléma inkább az volt, hogy idővel egyre kevésbé tudtam különbséget tenni támogatás és túlzott gondoskodás között.

Azt vettem észre magamon, hogy szinte automatikusan ugrom minden problémára. Ha valaki bizonytalan volt egy döntésben, igyekeztem megnyugtatni. Ha valaki nehéz helyzetbe került, próbáltam megoldást találni helyette. Ha valaki túlterheltnek tűnt, rögtön azon kezdtem gondolkodni, hogyan tudnék segíteni.

Akkoriban ezt vezetésnek hívtam.

Ma már nem vagyok benne biztos.

Évekkel később inkább úgy látom, hogy sokszor nem is a probléma megoldása motivált a legerősebben. Jó érzés volt, hogy hozzám jönnek az emberek. Jó érzés volt, hogy számítanak rám, hogy kikérik a véleményemet, hogy egy-egy nehezebb helyzetben én vagyok az, akit felhívnak vagy akinek bekopognak az ajtaján.

A szándék persze jó volt. Ezzel együtt egy idő után azon kaptam magam, hogy többet foglalkozom mások feladataival, mint a sajátjaimmal. Rengeteg beszélgetésem volt, folyamatosan emberekkel foglalkoztam, mégis egyre gyakrabban éreztem azt a furcsa feszültséget, hogy bár egész nap elfoglalt vagyok, valahogy mégsem azokkal a dolgokkal haladok, amelyekért valójában felelek.

A vezetői szerepnek van egy kevésbé látványos oldala is. Nemcsak az a kérdés, hogy mennyire tudunk segíteni az embereinknek, hanem az is, hogy mennyire hagyjuk őket fejlődni. Ezt akkor még nem értettem igazán. Azt hittem, hogy a támogatás azt jelenti, hogy mindig ott vagyok, mindig válaszolok, mindig segítek.

Ma már inkább azt látom, hogy a túl sok segítségnek ugyanúgy lehet ára, mint a túl kevésnek.

A mai napig hiszek abban, hogy a vezetés emberi műfaj. A figyelem, az érdeklődés és a támogatás fontos része a jó vezetésnek. Amit ma már másképp látok, az az, hogy a segítség nem mindig ott kezdődik, ahol én akkor kerestem. Sokszor annyira szerettem volna hasznos lenni, hogy észre sem vettem, amikor már helyettem gondolkodtam, helyettem döntöttem vagy éppen helyettem aggódtam valaki más problémája miatt.

Érdekes módon erre nem egyik napról a másikra jöttem rá. Akkoriban kifejezetten büszke voltam arra, hogy hozzám fordulnak az emberek. Sok évvel később kezdtem csak el azon gondolkodni, hogy vajon minden esetben szükség volt-e rám. Nem azért, mert ne lett volna jó szándék a segítség mögött, és nem is azért, mert ne lett volna fontos a támogatás. Inkább azért, mert egy idő után feltűnt, hogy bizonyos helyzetekben gyorsabban nyúltam a megoldás után, mint ahogy a másik embernek lehetősége lett volna végiggondolni a sajátját.

Ma már úgy látom, hogy néhány kollégámnak valószínűleg kevesebb tanácsra és több térre lett volna szüksége.

Az a furcsa az egészben, hogy ezt nem vezetőként értettem meg igazán. Később ugyanazzal a kérdéssel találkoztam más szerepeimben is. Apaként, coachként, férjként vagy egyszerűen csak emberként. Hol van a határ aközött, hogy támogatunk valakit, és aközött, hogy akaratlanul is átvesszük tőle azt, amivel neki kellene megküzdenie?

Nem vagyok benne biztos, hogy erre létezik tökéletes válasz.

Abban viszont egyre biztosabb vagyok, hogy a jó szándék önmagában még nem tesz bennünket jó vezetővé. Ahhoz időnként arra is szükség van, hogy kibírjuk a csendet, a bizonytalanságot, és azt az érzést, hogy a másik ember éppen a saját útját keresi, még akkor is, ha mi már látni véljük a megoldást.